Magyar vagyok…

Vannak napok, melyek az idők végezetéig fenn maradnak S neked, te Márciusi nap, mindig is nagy lesz a hatalmad.

Voltak ifjak, kiknek magyarszív dobbant mellkasukban S bár ellenük lázadt sokasága a zsarnokoknak

Én nem féltelek, Hazám hiszen a végzet azért zúdította rád a balszerencse sokaságát, hogy élj.

Petőfi szava zengett: “Talpra magyar…” A költő egyre csak kérdezett.
-Hát ki felelt?-A nemzet, gyermekem. S a zászló lobogott s kokárda lengett, s mikor lelkem búsan visszanéz emléke mámoros lesz tavasz, Tetőled

Ma már nem kell törni a börtönajtót lelkes a tömeg, hát hozz új dalt és új virágot, eme rég meggyötrött bús tavasznak. S lassan lépkedj egy szebb, boldogabb jövőbe 

És nem adtam lelkemet bérbe, hiszen az a tíz forint úgysem sokat érne De még mindig viharként leng szivemen a hősök nagy akaratú szelleme

Hogy mit kér a nép? Szabadságot s ez által mennyi vér hullott reátok? Oh, ti még nem tudjátok, milyen szörnyű e nép Ő nem kér, ő elvesz…

Jogot a népnek, hiszen ő is él Isten szent nevében, hát hol az emberiség? Oh, szabadság… Oly sokat vártunk rád epedve Kerestünk mi égen-földön téged.

S most, büszkén mondom, Magyar vagyok. Arcom néha mosolyog, de ha belegondolok, hogy mit tettek veled, sírva fakadok.

Magyar vagyok, s büszkén tekintek végig a múltnak tengerén. Egy kis világ, s nincs annyi szám Ahány szépség megbújt kebelén.

S most? Ki mostan Magyar? Arcom szégyenben piros, hiszen lassan azt is szégyenlenem kell, hogy mellkasomban magyar szív dobban.

Domonkos Anna